Pilmenyi és pirog a Paraná partján – az ezerarcú Paraguay

Írta:hm

Kék szemű, szőke hajú, szláv népviseletbe öltözött nagymama pakolja a pilményit a szintén lenszőke unokája tányérjára. A jelenetet egy fehér vászoninges, harcsabajszú ukrán parasztbácsi figyeli, miközben nagy műgonddal szalámit karikáz egy nem éppen alultáplált lánykának.

Az asztal másik végén a duhaj lengyelek az egyik vodkát dobják be a másik után, feleségeik rosszalló karattyolásától kísérve. Egy paddal arrébb hózentrágeres németek koccintanak literes söröskorsókkal, és majszolják a perecet. Nem messze belgák sütik a sült krumplit, és egy svájci matróna répatortát kínál. Eddig azt hihetnénk, hogy európai folkfesztiválba csöppentünk, ám a történet itt még nem ér véget.

A kép akkor bonyolódik, amikor magunk mögött hagyva a masszívan vedelő európaiakat, egy japán szabadtéri piachoz érkezünk. Az pultokon a sebészi pontossággal metszett szasimi, maki sushi, harumaki és még ki tudja mi, a grillen pedig yakitori. Most már tényleg azt sem tudom, hol áll a fejem.

Tovább-botorkálva a fesztiváli forgatagban egy brazil rodisio hirdeti magát és feijoadáját, mellette a kék-fehérbe öltöztetett argentin stand szakácsa háromkilós marhadarabot forgat a parázson. Rendben, ez már sokkal inkább Latin-Amerika, bár még mindig nem világos, honnan a sok lengyel, ukrán meg belga.

Aztán ismét a feje tetejére áll minden. Az ukrán parasztbácsihoz hiába szólok oroszul, ő értetlenül néz, és a guaraní „mba’e la portével” köszön, a japán szakács szintén guaraníul dorgálja kuktáját, a kopaszra nyírt rákvörös fejű, matt részeg német pedig ismét csak a nyomdafestéket nem tűrő guaraní „nderakorét” kiáltja világgá, amikor sauerkrautja az ölében landol, majd biztos, ami biztos, még egy „Scheißét” is a szitoközön végére biggyeszt.

Igazi kulturális skizofrénia ez, mégpedig azért, mert Európától és Japántól is legalább tízezer kilométerre történik Paraguayban, Itapúa megyében, a nem éppen latin-amerikai hangzású Hohenau városában.

Itapúa nem csak azért varázslatos hely, mert itt találhatóak Paraguay leghíresebb turisztikai látványosságai, az egykoron jezsuita köztársaságnak is aposztrofált, valóban mágikus élményt nyújtó jezsuita missziók romjai, hanem azért is, mert Itapúában telepedett le a Paraguayba emigráló többtucatnyi náció döntő többsége.

A 19. század végén és a 20. század elején érkezett népek egyfelől megőrizték kulturális örökségüket, másfelől viszont észrevétlenül paraguayiakká is váltak, talán éppen azért, mert a fiatal guaraní állam nem rendelkezett semmiféle intergrációs politikával, így a népek ezen furcsa olvasztótégelye itt magától alakulhatott ki.

Az 1900-ban alapított Hohenau ma a multikulti egyik legsikeresebb és egyben legkevésbé ismert példája. A gazdag vörös paraguayi föld bőven ad termést, az európai bevándorlók pedig dolgos gazdáknak bizonyultak felvirágoztatva városaikat, melyek ma a Colonia Unida, azaz az Egyesült Kolónia nevet viselik, és az ország legjobban prosperáló településeinek számítanak.

Persze kisebb-nagyobb ballépései mindegyik közösségnek akadtak. A második világháború alatt a paraguayi németek egy részében például annyira túlbuzgott a nemzetszocialista öntudat, hogy komoly összegekkel támogatták Hitler Harmadik Birodalmát, majd annak bukása után szintén befogadták egy időre a rémtetteiről ismert, kevéssé épelméjű Mengelét is.

Azt is beszélik, hogy néhány ősi ellentéten még mindig nem sikerült túltenniük magukat a be- vagy kivándorlók leszármazottjainak. A lengyelek például még Paraguayban is neheztelnek az ukránokra, míg ez utóbbiaknak a németekkel vannak rendezetlen számláik. Amennyire én láttam, ez inkább csak afféle történelmieskedő pózolás: a lengyelek tökéletes egyetértésben itták az asztal alá egymást az ukránokkal, akik e közben guaraní vonású menyecskéiket ölelgetve mennyei mannaként nyilatkoztak a németek söréről – és ez utóbbiban volt is némi igazság.

A számomra kultúrsokként ható népünnepélyt, a „Közösségek Nemzeti Fesztiválját” a német, ukrán, lengyel, belga, olasz, spanyol, japán, svájci, brazil, argentin és persze paraguayi közösségek szövetsége rendezi afféle össznépi projektként.

Van itt minden, ami szem-szájnak ingere: etnikumok szépségversenye, ahol a paraguayi–nipón Mariza Yumi Kurohara Suematsu vetélkedik a belga–latin Carolina Soldad Van Dyck Blaichcsal, akik fölött végül a guaraníul köszönetet mondó ukrán Cinthia Tatian Prendeski Stolaruk fölényes győzelmet aratott, és akik mellett, a ki tudja honnan jött Miss Hierba Mate (Miss Mate Tea) labdába sem rúghatott.

A főzőversenyen pilményi versus sopa paraguaya 1-0, az összesítettben pedig az argentin marha kiütéssel győzte le a német virslit.

A fesztivál végére négy különböző nemzetiség, a közel tucatnyi etnikum ínyencségeitől igencsak jóllakott képviselőjévél maradtunk az ukrán sörsátor asztalánál. Egy argentin újságíró, egy kolumbiai rádiós és jómagam a padon foglaltunk helyet, míg az orosz hússaláta, amihez pedig már egyikünk sem tudott hozzányúlni, ahogy az lenni szokott, az asztalon egy tálban, amin részemről igen jót mosolyogtam.

A helyzetkomikum mibenlétét már nem volt energiám elmagyarázni újdonsült barátaimnak, akik egyébként minden bizonnyal legalább annyira élvezhették az ezeracú Paraguay nyújtotta örömöket, mint én.